1 Sám 16,1b.6-7.10-13a; Ef 5,8-14; Jn 9,1-41
„Ítélkezni jöttem a világra, hogy akik nem látnak, lássanak…” Jézus küldetése az, hogy látást ajándékozzon az embereknek és megnyissa mindnyájunk szemét az Ő isteni látásmódjára. Ezt a küldetését csak akkor tudja teljesíteni rajtunk, ha elismerjük a vakságainkat és elfogadjuk azt, hogy magunktól nem tökéletes a látásunk, hanem töredékes, homályos, vagy torzít. „Ha vakok volnátok, bűnötök nem volna. De ti azt mondjátok, hogy láttok, ezért megmarad bűnötök.” – mondja Jézus a farizeusoknak.
A szentírási igék ezen az örvendetes nagyböjti vasárnapon mind az új, isten szerinti látás ajándékáról szólnak és segítenek megértenünk, hogy hogyan is gyógyulhatunk meg, hogy egyre inkább Isten szemével, az Ő szeretetén keresztül lássuk magunkat, egymást és mindent, ami van, ami történik körülöttünk.
Különös, hogy Sámuel Isten embere volt, mégsem tudott még mindenben, mindig Isten szemével látni. Magától, spontán még ő is gyakran csak emberi tekintettel látott. Ami mégis megóvja őt a tévedéstől és folyton átalakítja az ő látását, az az ő folytonos Istenre figyelő engedelmessége. Már gyerekkorától fogva abban a készségben élet, hogy ha Isten hívja, ő úgy felel „itt vagyok”. Azzal, hogy folyton meghallja, amit Isten jelez neki a szívében, lelkiismeretében, lehetővé teszi, hogy mégis Isten lásson általa és Ő Isten által lásson. „Isten ugyanis nem azt nézi, amit az ember. Az ember a külsőt nézi, Isten azonban a szívet.” Sámuel nem az ösztönös emberi látásmódjára hagyatkozik, hanem Istennek benne szóló hangjára, ezért tudja kiválasztani Dávidot, akit az Úr kiválasztott. Ezért tud mindent és mindenkit annak látni, úgy látni, ahogyan Isten látja.
Kicsit olyan ez, mintha egy ultrahang, vagy röntgen készüléken keresztül néznénk a dolgokat és így azt is látnánk, ami kívülről nem látszik és így sokkal teljesebben látnánk mindent.
Ahhoz, hogy ne féljünk Isten tekintetétől és engedjük, hogy átalakítsa a miénket, tudunk kell, hogy Isten, aki a szívek és a vesék vizsgálója, nem egy rosszindulatú bíró, vagy tanár tekintetével néz ránk, keresve, hogy hol talál hibát, amit büntethetne, hanem inkább a tékozló fiú atyjára hasonlít, aki végtelen szeretettel tekint hazatérő gyermekére. Nem a külsőt nézi, nem érdekli a disznóólszagú rongyos ruha, sem elkövetett bűneinek nyomorúsága, hanem csak az ő bűnbánó szíve, amely hazahozta őt. Isten ezt a tekintetet szeretné nekünk ajándékozni. Éppen a napokban beszélgettünk a kispapokkal erről, hogy egy jó szentgyónás után, sokkal könnyebb mindenkiben a jót látni, és valóban Isten szeretetével nézni a dolgokra.
Amellett tehát, hogy beismerjük, hogy szükségünk van arra, hogy Isten meggyógyítsa a látásunkat, fontos volna, hogy mint Sámuel próféta mi is még nagyobb figyelemmel kövessük Isten jelzéseit, bennünk szóló hangját. Ezekben a nehéz napokban, amikor nem tudunk közösségi liturgián, plébániai alkalmakon együtt lenni, különösen is fontos, hogy a Szentírás olvasása által egyre finomítsuk az Istenre figyelésünket. Ha befogadjuk és engedjük magunkban élni, akkor Isten Igéje gyógyítja, formálja, élesíti az igazi látásunkat és megtisztít vakságainktól.
Ezekben a napokban, amikor nem járunk el sehova, különös kegyelem, hogy a kispapokkal is minden nap jut idő vagy a lectio divinára, a Szentírási imádságos olvasására, vagy a Szentségimádásra.
Szent Pál apostol, az Efezusiakhoz írt levelében megerősíti ezt az engedelmességet, amely a tiszta látásunkban segít. Ezért kéri: „Azt keressétek, ami kedves az Úr szemében!” Ha folyton azt keressük, ami kedves az Úr szemében, azzal a szemünket hozzászoktatjuk az Úr szemének látásához. Ahhoz, hogy ez működjön el kell távolítani mindazt, ami akadályoz a látásban, mindazt, ami sötét és vakká tesz minket. Ez csak úgy lehetséges, ha folyton Isten szeretetének fényére hozunk mindent. „Amit feltárunk, arra fény derül, és amire fény derül, az maga is fény.”
Jó ezt tudnunk, hogy nem a saját erőlködésünk, görcsölésünk folytán fogunk egyre tisztábban látni dolgokat, hanem egész egyszerűen úgy, ha mindent Isten szeretetének a fényébe hozunk. Ezzel együtt az is egyértelmű, hogy addig nem fogunk igazán látni, bármennyire is állítjuk, hogy látunk, amíg nem nyitjuk meg szívünket Isten előtt a bűnbánatban, békével beismerve, elé hozva a sötétségeinket.
Az, hogy mennyire sikerül Isten fényében, az Ő látásmódja szerint látunk és élnünk, a gyümölcseiből ismerhető föl: „Éljetek hát úgy, mint a fény fiai! A világosság gyümölcse csupa jóság, igazság, egyenesség.”
Tegnap megtartottuk az első skyp-os ifihittant. A beszélgetésből átjött, hogy mennyire szokatlan ez a helyzet, hogy így hosszabban együtt otthon van a család és nem könnyű mindig megmaradni a jóságban, szeretetben egymás között. Fontos lehet, hogy nap, mint nap együtt is visszahelyezkedjünk Isten szeretetének a fényébe, hogy mindig új szemmel tudjunk egymásra tekinteni. Ezt az otthonlevős időszakot a kispapokkal mi is egy jó kis „korrectio fraterna”-val, testvéri kiengesztelődéssel kezdtük, ami éppen arról szól, hogy a szeretet fényében egymás elé hozzuk mindazt, ami belül bánt minket. Amint kihozzuk ezeket a dolgokat a sötétségből a fényre, miden gyógyulásnak indul.
Végül a vakon született gyógyulásának története is segít még jobban megértenünk, hogy Isten hogyan akarja gyógyítani vakságainkat.
Amikor egy vakon született emberrel találkoznak, a tanítványok mindjárt azzal kezdenek foglalkozni, hogy ki vétkezett, ki a hibás ezért a rosszért, és elkezdenek bűnbakot keresni. Jézus látásmódja azonban egészen más. Ő nem azt nézi, hogy ki a hibás, ki vétkezett, hanem rögtön a lehetőséget látja, hogy Isten tettei megnyilvánulhatnak rajta: „Mindez azért van, hogy megnyilvánuljanak rajta Isten tettei.”
Milyen fontos volna megszoknunk ezt az isteni látásmódot a családjainkban, kapcsolatainkban, azok között, akikkel össze vagyunk most zárva. Hogy ne azt nézzem, hogy ki a hibás, hanem azt, hogy én hogyan léphetek most a szeretetben.
Jézus egyértelműen elutasítja a vakon született esetében, hogy bárki ember ezért hibás volna, de ahelyett, hogy filozofálna a világban lévő rossz problematikájáról, vagy az ősbűn következményeiről, inkább küldetése teljesítésének a sürgősségéről beszél és rögtön cselekedni kezd. Jézus nem azt nézi, hogy ki vétkezett, és nem ragad le a miérteknél, hanem azt, hogy mi az Ő küldetése: „Amíg nappal van, nekünk annak tetteit kell cselekednünk, aki engem küldött!”
Jézus látásmódját átjárja a szeretet küldetésének tudata. Amikor gyógyítani szeretné a látásmódunkat, igazából ránk is a szeretet küldetését bízza, ebben újít meg és indít el. A vakon született ember gyógyítása, amellett, hogy a nyálból és porból kevert sár benne egyfajta új teremtésre is utal, alapvetően abban áll, hogy meg kell mosakodnia a „Küldött” nevű tóban. Ezt az embert a vaksága születése óta magába zárta. Nem tudta befogadni a fényt és nem tudott igazán kilépni mások felé, nem lehetett küldeni, mert nem látott. Azáltal gyógyul meg, hogy Jézus küldi őt és a gyógyulás őt is küldötté teszi. Ezentúl ő is küldött lesz, hogy elbeszélje mi történt vele és a látás örömét adja tovább azoknak, akik ezt készek befogadni.
Az önzéseink, magunkba zárkózásaink vakságaiból Jézus minket is azáltal gyógyít, hogy küld. Kéri, hogy nyíljuk meg az Ő szeretetére és ajándékozzuk tovább ezt a fényt a többieknek. Ezekben a napokban a küldetésünket elsősorban a közvetlen környezetünkben, a családtagjaink felé élhetjük, de a távolabbiakért végzett szolgálataink, imádságaink vagy a virtuális tér adta lehetőségek által mindenki felé is. A látásunk a szeretet konkrét tettei által gyógyul. Minden helyzet, amikor sikerül kilépni önmagunkból és ajándékozni magunkat, elkezdi lemosni szemünkről a sarat, kimosni szemünkből az önzés porát, amely vakká tenne.
Lehet, hogy most nem mehetünk nagyon sehová, de nem szabad megfeledkeznünk az imádság hatalmas erejéről sem, amely mindenhová eljut.
A vakon született ember gyógyulásával kapcsolatban, amellett, hogy a küldött nevű tóban kellett megmosakodnia, az is különös, hogy utána az emberek alig ismernek rá. Pedig nem ment el fodrászhoz, nem öltözött át, nem vett magára jelmezt. Egyszerűen csak eddig vak volt és most lát. Amikor engedjük, hogy Isten megújítsa a látásunkat, az Ő szeretete annyira meg tud újítani minket, hogy esetleg nem ismernek ránk. Ez egyrészt örömet okozhat másokban, hogy nem ismernek ránk a szokatlan békénk, derünk, jóságunk, kedvességünk miatt, de sajnos okozhat ellenállást is, ahogyan a mai evangéliumban látjuk. Van, akiket zavar ez a változás, amit Jézus hozott, mert ők maguk nem akarnánk változtatni. Inkább nem akarják elhinni, ami történt, mert az egyszerű, világos valóság őket is megtérésre hívná. Ezért addig próbálják bonyolítani az ügyet, míg végül hátha maga a vakságból meggyógyult sem hisz már abban, ami történt. Mivel azonban nem járnak sikerrel, kitaszítják maguk közül.
Mindezt azért fontos tudnunk, hogy ne ijednünk meg, ha mi is hasonló helyzetbe kerülünk. Az új, Istentől kapott látásunk, amit Jézus ajándékoz, gyakran küzdelemmel, helytállással is jár. Az ellenség, az ördög szereti összekeverni a dolgokat és azt állítja be fénynek, ami sötétség, és azt sötétségnek, ami fény. Szereti összekeverni a vakságot és a látást.
Ha azonban továbbra is Jézusra figyelünk, soha nem maradunk egyedül és Ő segít megmaradnunk az Ő fényében, növekednünk a szeretet látásában. Jézus újra és újra ránk talál a hétköznapok küzdelmei között és elénk áll, hogy fölismerhessük Őt. Leginkább az tesz minket látóvá, ha mindenben és mindenkiben meglátjuk az Ő arcát. Néha a feltámadott, néha a meggyötört arcával áll előttünk Krisztus, de mindig Ő az és szeretné, ha hinnénk benne, ha hinnénk az Ő szeretetében: „Látod Őt, aki veled beszél Ő az!”
A héten szeretnénk minden helyzetben, minden emberben, minden igazi vagy virtuális találkozásban, minden szenvedőben és minden örvendezőben meghallani Jézus hangját, fölismerni az Ő arcát és megengedni neki, hogy tovább küldjön minket az Ő szeretetének küldetésével.