János prológus
János teológiai szemlélete kétségtelenül eltér a szinoptikusokétól. A különbségek ellenére a János evangélium nem másról beszél, mint a szinoptikusok, hanem feltételezi azoknak az eseményeknek az ismeretét, amelyekről ezek szólnak, és ezeket mélyíti el teológiai megközelítése. Ez nem jelenti föltétlenül azt, hogy a Jn szerzője ismerte a szinoptikus evangéliumokat.
A legszembetűnőbb a sajátos Jézus-kép. A szinoptikus evangéliumok is a húsvéti hitben megismert Krisztusról szólnak.
A János-evangéliumban azonban Jézus nemcsak a másokért élő ember, az Istentől küldött, de félreismert próféta vagy messiás, hanem egyben az egészen más, az idők kezdete előtt már Istennél létező, a történelem egy adott pillanatában valóságos emberré váló Logosz.
A János-evangélium Isten története és a názáreti Jézus története egyszerre, mert arról szól, hogy mire képes Isten az emberért, hogyan szereti Isten az embert (Jn 3,16-17), illetve hogyan válik láthatóvá ez a mindent odaadás az Atya küldetését a végsőkig vállaló Fiú.
Az evangélium bevezetője vagy prológusa (1,1-18) az újszövetségi krisztológia csúcspontja, és egyben a János-evangélium üzenetének foglalata. Valamennyi nagy téma megtalálható benne.
Az Ige, aki az idők előtt Isten felé fordulva, szeretőegységben van az Atyával, belép a világba, testben, fényként, életként és igazságként az emberek számára, Jézus Krisztus személyében.
A világot azonban fogva tartja a sötétség, képtelen Istent látni, megismerni őt. Csak Jézus igaz tanítványai, ismerik őt igazán.
Kezdetben Isten lényeges, de mégis korlátozott kinyilatkoztatást adott magáról a mózesi Törvényben.
Jézusban, a testté lett Igében azonban Isten ajándékának teljességében részesülhetünk. Azt az Istent, akit „soha senki nem látott” (1,18) Jézus Krisztus ismertette meg.
A János-evangélium tehát arról az Istenről szól, aki szeretetből fordul a világ felé, és aki a Fiúban, az ő művében kinyilatkoztatja magát. Ez a kinyilatkoztatás, az ő dicsőségének a feltárása kihívást jelent az ember számára, akinek a hitben meg kell nyílnia az élet felé.
A János-prológus úgy beszél Krisztusról, mint az idők kezdete előtt létező/preegzisztens isteni Szóról (Jn 1,1).
„Alkotó munkája elején teremtett az Úr, ősidőktől fogva, mint legelső művét. Az idők előtt alkotott, a kezdet kezdetén, a föld születése előtt. Amikor létrehozott, még ősvizek sem voltak, és a forrásokból még nem tört elő víz.
Mielőtt a hegyek keletkeztek volna, korábban hívott létre, mint a halmokat, amikor a földet és a mezőket ég nem alkotta meg, és a föld első rögét sem. Ott voltam mellette, mint a kedvence, napról napra csak bennem gyönyörködött, mindig ott játszottam a színe előtt” Péld 8,22.
A prológus azonban nem úgy beszél az Igéről, mint az első teremtett létezőről, hanem mint örök Istenről. Krisztus az Isten dicsőségének képmása, az ő egyetlen kinyilatkoztatója, mivel egyedülálló kapcsolatban van vele.
Az elsőkét vers „Ő volt kezdetben Istennél” kiemeli a Logosz Istenhez fordulását. „Minden általa lett” – a teremtett világ, de valamennyi isteni tett is, ugyanis az üdvtörténet nem más, int újjáteremtés.
A Fiúnak, az Atya ajándéka folytán élete van önmagában (5,26). Ő a világ világossága (8,12; 9,5).
Követői, akik hisznek benne, akik testében-vérében részesülnek, azok elnyerik az életet, az élet világosságát (6,47.54; 8,12). A világosság sok jelentéssel bír. Szembetűnő az utalás a teremtésre: a világosság az a lételv, amely által a teremtett világ endezett, átlátható, harmonikus (vö. Ter 1,1-5).
Jézusban, a világ világosságában új teremtés veszi kezdetét. Ő egyszersmind az a világosság, amely által az ember megértheti önmagát, amely érthetővé és értelmessé teszi az életet.
A világosság a sötétségben világít: az értetlenség és ellenségesség közepette, de a sötétség nem tudja befogadni. A katalamba,nw ige jelentése hármas: felfogni/megérteni, befogadni, megfogni/legyőzni. A sötétség szemben áll az Ige világosságával, értetlenül szemléli, elzárkózik előle, de ellenséges ereje nem tudja megsemmisíteni.
A sötétség alapvetően a világ, amelyben elutasítás és hitetlenség uralkodik. Ennek a szembenállásnak, s értetlenségnek a csúcspontja a kereszt, amikor úgy tűnik, hogy minden értelmét veszti, hogy a világosság teljesen kialszik.
A világba érkező világosság az igazi (to. fw/j to. avlhqino,n). János gyakran használja ezt a megkülönböztetést evangéliumában: Jézus az igazi mennyei kenyér (6,32), vére igazi / valóságos ital (6,55), ő az igazi szőlőtő (15,1). Jánosnál az igaz (ság) fogalom szemben áll a látszatvalósággal, és közel áll a plátói létértelmezéssel, amely az ideák világát szembeállítja az érzékelhető világgal, amely pusztán látszatléttel bír.
Az Ige, aki isteni természete és működése révén már jelen volt a világban, most eljön. Ez egy paradoxális állítás.
Az eljövetel itt a megtestesülés, a kézzelfogható jelenlét Jézusban. A világ kettős jelentéssel bír Jánosnál: (1) a teremtett világmindenség (o` ko,smoj), amely Istennek köszönheti létét, és éppen ezért szorosan kapcsolódik az Igéhez, másrészt (2) az Istent elutasító, sötétséggé váló közösség, amely létének alapját nem ismeri fel.
Ezt az ellentmondást hangsúlyozza még erőteljesebben a következőállítás: a sajátjába jött – az övéi nem fogadták be.
Ez összefügg a tanítványok tapasztalatával: Isten Igéjének küldetése egyetemes, de szembe találja magát azokkal, akik elzárkóznak előle. Akik visszautasítják, azok nem a kívülállók, hanem éppen a választottak.
Így övéi közül, akik életük révén valamennyien hozzá tartoznak, egyesek valóban „övéi” lesznek: azok, akik szeretetében élnek (13,1; és akiket ezért a világ gyűlöl: 15,9).
A gyermekség képe a törékenységet sugallja. Isten gyermekeinek lenni viszont nem a mások fölötti uralkodás, nem a világ szerinti nagyság, hanem bensőséges kapcsolat az Atyával, a Fiúval és a testvérekkel.
Ezt a másféle gyermekséget és hatalmat emeli ki a pontosítás: „akik nem a vérből, sem a test akaratából, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek”.
Itt egy másfajta születésről van szó, amelyről később, a Nikodémussal folytatott párbeszédben ez olvasható: „Aki nem vízből és lélekből születik, az nem megy be az Isten országába” (3,5). Az Ige testté – szó szerint hússá – lett (o` lo,goj sa.rx evge,neto), a múlandó, törékeny emberséget vette fel. A megdöbbentő állítás a keresztény hit lapja.
Az evangélista erőteljes kifejezése a doketizmussal, a Jézusnak csupán látszattestet tulajdonító tévhittel száll szembe. Testté, azaz teljes és igazi emberré váló Ige szó szerint sátrat ver közöttünk (evskh,nwsen evn `mi/n).
A sátor gyakori és többrétű szimbólum a Szentírásban: Isten emberek közötti jelenlétének a jele (a szentsátor, Kiv 25,8-9; vö. Sir 24,12 – a Bölcsesség az emberek között üti fel sátrát), a testben való élet metaforája (2Kor 5,4; 2Pét 1,14).
Az emberré válás és emberek közötti lakozás Isten elköteleződésének és szolidaritás-vállalásának kifejeződése. „Mi láttuk”: a jánosi közösség egyrészt szemtanúja a Jézus-eseménynek, másrészt azokból áll, akik a világosságot befogadva valóban látnak. Az ember Jézusban meglátják az Igét, az elutasított emberben az Istent, a keresztre feszítettben a dicsőséget. A dicsőség (do,xa) a János- evangélium másik központi fogalma, a héber kābôd megfelelője, amely Isten tüzes ragyogását jelneti.
János ezt többször kiemeli evangéliumában: Jézus megelőzte a Keresztelőt. Az egyszülött cím nemcsak az ontológiai Istenhez tartozást fejezi ki: jelentése a héber āhîd-ak megfelelően egyetlen, drága, szeretett, legkedvesebb.
Ugyanakkor egy másfajta dicsőségről van szó, ugyanis az ószövetségi teofániák rendkívüli kísérőjelenségei elmaradnak. A János-evangéliumban ez a dicsőség a kereszten válik láthatóvá. A János-evangélium úgy beszél a keresztről, mint Jézus megdicsőüléséről.
Az Igét betölti a kegyelem és az igazság. A kegyelem (ca,rij) jellegzetesen újszövetségi fogalom, jelentése sokrétű: alapértelme olyan szépség, kedvesség, amely valakinek a tetszését megnyeri; egyébként a tetszés alapja az Istentől ingyen kapott ajándék: Isten műveli valakiben azt, ami által kedvessé lehet előtte.
Ezért a kegyelem lényege Isten cselekvése, az ő könyörülő lehajlása az emberhez. A megtestesült Ige azért teljes kegyelemmel, mert benne Isten szeretőjósága tapasztalható meg.
„Istent soha senki nem látta”. Az Ószövetség említ olyan kiváltságosokat akik „látták” Istent, de valójában ott csak analóg értelemben van szó a látásról, mint valamilyen Isten-tapasztalatról. Mózes és kísérői a Sínai-hegyi szövetségkötéskor, a lakoma alatt „látták az Istent” (Kiv 24,10-11); Izajás is látta az Urat meghívásakor (Iz 6,1), de amit leírnak ezek a „látók”, az nem az Isten. Mózes is, Illés is eltakarja arcát, amikor Isten elvonul előttük, mert az embernek nem lehet része Isten, az egészen más közvetlen megtapasztalásában (Kiv 33,22; 1Kir 19,11).
Ezzel szemben az Ige az, aki a szó legteljesebb értelmében szemléli Istent, egyedülálló kapcsolatban van vele. Az egyszülött Isten (monogenh.j qeo.j)19 az Atya keblén van. Ez a bensőséges kapcsolat az alapja annak, hogy Jézus „egzegetizálta” (evxhgh,sato)/ magyarázta meg/nyilatkoztatta ki az elérhetetlen Istent. „Nem mintha valaki is látta volna az Atyát, csak aki az Istentől van, az látta az Atyát” (Jn 6,46).
Az eivj to.n ko,lpon tou/ patro.j kifejezés dinamikus jelentésű, mozdulatot sugall az Atya felé, aki mintegy tárt karokkal fogadja egyszülöttét, egyetlen szeretett Fiát.
„Ahogy az Atya a Fiút ismeretével eltölti, küldi, szereti, úgy tesz a Fiú is választott tanítványaival, akiket elsősorban a szeretett tanítvány képvisel”.
A prológus teológiai mondanivalója: a Jézus Krisztusban megjelent kinyilatkoztatás Isten önközlésének a teljessége. A teljes, konkrét emberséget élő Fiú nem egyszerűn mond valamit Istenről, hanem kézzelfoghatóvá teszi Istent, az ő legmélyebb lényegét, azzal, hogy az öröktől fogva megtapasztalt szeretetet feltárja az ember előtt.
A szeretet lényege az önmagából való kilépés, a törékeny emberlét vállalása, egészen a teljes kiszolgáltatottság megéléséig. Istennek ez a Jézusban megvalósuló könyörülő jósága és hűsége belülről formálja át az embert, aki a hitben megnyílik előtte, és így ebbe a szeretetközösségbe kapcsolódik.
A kétirányú mozgás – az Isten közelségébe való belépés és a kitárulkozás – az ember lehetőségévé is válik. Az Ige, miközben kilép az istenközelségből, a megtestesülés, az emberi élet és a kereszt által, mégis megmarad benne folyamatosan, de még inkább a feltámadásban. A hozzá tartozó közösség ugyanezt tapasztalja meg: a visszautasítás ellenére ki kell lépnie, hogy folytassa ezt a küldetést a világ felé, ezzel esélyt adva másoknak is, hogy Istenhez, létük forrásához visszataláljanak.
A János-evangélium prológusa döbbenetből született. Az emelkedett, ünnepélyes stílus, a javarészt szinte tőmondatokra csupaszított, sűrű, súlyos kijelentések sorjázása, a meg-megismételt kulcskifejezések sajátos ritmusa egy szent titok által lenyűgözött ember döbbenetét érzékeltetik. Valakiét, akinek a lélegzete is eláll attól, amiről beszél, valakiét, aki keresi a megfelelő szavakat, s miután rájuk talál, örömében kimondja, ízlelgeti és ismételgeti őket.
A Logosz-himnusz az egyház döbbenetéből született a megtestesülés titka felett, az egyház ünnepi és elragadtatott hitvallását fogalmazza meg válaszként arra, ami Jézus Krisztusban történt, és ami őáltala lett osztályrészünk: Isten jóságos alászállása megtestesült Igéjében a mi fölemelkedésünk Istenhez.
Ez a hódoló, örvendező, elragadtatott döbbenet visszhangzik az egyház századokat átívelő karácsonyi liturgiájában, amikor a szent titok szemlélésekor — „megtestesült a Szentlélek erejéből Szűz Máriától és emberré lett” — letérdelünk, majd megvalljuk:
Az Ige alászállása a földi-emberi „testbe”, az Ige lehajlása a tanítványok poros lábához — ugyanaz a gesztus, ugyanaz a „földközelség”, a földre alászállás a földig lehajlásban folytatódik. A mindvégig elmenő szeretet nem torpan meg félúton: ami a megtestesülésben elkezdődött, az továbblendül egészen a már nem fokozható beteljesedésig, a mélypontig. Az Ige már a megtestesülésben „letette felsőruháját”, mintegy hátrahagyta isteni dicsőségét az Atyánál, felvette a szolga alakját és megkezdte megtisztító, megmentő szolgálatát.
Megtestesülés és lábmosás: mindkettőben ott van az isteni „mégis”. A prológusban csak rejtetten, de valóságosan: az örök Ige kezdettől Istennél van, öröktől fogva kapcsolata van Istennel, maga is Isten, egyszülött Isten, világosság és élet, mégis testté lesz és felüti sátorát a sötétség és halál uralmának kiszolgáltatott emberiség történelmében. „És az Ige testté lett …” — az „És” kötőszó burkoltan hordozza a „mégis” logikáját, feszültséggel teli tartalmát.
Idegenekből barátok. Az sejti meg Isten szeretetének a mélységét és döbben meg igazán, aki csak egy pillanatra is felméri azt a közeget, ahová az Ige érkezik. A prológus szerzője elcsodálkozik a sötétség ellenálló erején, s még inkább megdöbben az isteni szeretet túláradó, szelíd hatalmán.
A nyitány háromszor is megismétli az elutasítást: „A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta föl” (1,5); „(Az Ige) a világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ” (1,10); „A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be” (1,11).
A szerző számára érthetetlen ez a mégsem: az Ige fénye világít, de mégsem vezet fölismerésre; a teremtett világ általa lett, mégsem ismeri fel őbenne végső eredetét; az emberek is az övéi, mégsem ismerik el őhozzá tartozásukat, és nem fogadják be fényét.
Ezzel az egyre érthetetlenebb mégsemmel áll szemben az isteni mégis: bár nagy a sötétség, erős az elutasítás, idegennek tekintik az Igét az istenes élettől elidegenedettek, mégis felüti közöttük sátorát, árasztja az istenismeret és élet fényét.
Ahogy az utolsó vacsorán az árulásra készülő és a sötétségbe merülő Júdásnak is megmossa a lábát, elkölti vele a húsvéti vacsorát, s adja neki Eucharisztiáját (13,2–4; 13,30).
Az elutasító mégsem ellenében az isteni mégis a mérhetetlenül nagyobb súlyú. A megtestesülés távolságokat/különbségeket átívelő hídjai között a szent Isten és a bűnös ember közötti szakadék felett épített híd az, amely a legmélyebb döbbenetet váltja ki: az ártatlan Isten nem vonakodik belebocsátkozni a sötétség uralta világba.
A sötétség tartománya a tudatlanság/hazugság és a bűn/halál birodalma. Ide érkezik az Ige.
Meggyőzni jön Isten és ember igazságáról, bevezetni az isteni életbe. A szeretet útján érkezik, mindvégig megmarad a szeretetben, megtanít szeretni és élni az igazságban.
A drámák, kudarcok, próbatételek alatt, vagy éppen a jólét, a sikerek és nagy teljesítmények közepette egyszer csak eltűnik az ember elől Isten arca, összezavarodnak benne az Istenarc vonásai.
Nyomasztó tekintélynek, vetélytársnak, az emberi sorsot közönyösen szemlélőnek, a világból visszavonulónak, fölöslegesnek, kártékonynak, egyenesen rosszakarattal gyanúsíthatónak, távoli idegenségnek, személytelen világfolyamatnak, manipulálható házi istenségnek, s ki tudja, még mi mindennek nem tekinti Őt.
Aztán kiábrándul belőle, lázad ellene, igyekszik megszabadulni tőle, közömbössé válik vele szemben. Az európai szellemtörténet utóbbi évszázadai töményen bemutatták ennek az elsötétedésnek a különböző fokozatait.
A sűrű sötétség után ma inkább homály uralkodik. Vajon a pirkadat előtti vagy az esti szürkület homálya-e?
A sötétség könnyen befészkeli magát az emberi szívbe is, Önmaga túlbecsülése és alábecsülése között ingadozva a szíve könnyen felfuvalkodik, vagy éppen beszűkül.
Hajlamos rá, hogy végességéről tudomást nem véve istenítse önmagát, vagy éppen ellenkezőleg, végességébe belemenekülve zárójelbe tegye végtelenbe feszülő lendületét.
A sötétség birodalma idegenség: az ember számára idegen lesz a másik és önnönmaga is. Az atyai háztól eltávolodva idegen országba jut, hol minden egyre idegenebbé válik számára (Lk 15,11–16).
A megtestesüléssel az Ige belebocsátkozik ebbe az idegenségbe. Utána megy az idegenbe szakadtnak, alászáll az elidegenedés mélypontjára jutotthoz, a halál sötét árnyékában ülőhöz, hogy haza vezesse, haza az atyai házba, ahol megbocsátás, testvéri egymásra találás és ünnep van.
Haza vezetni jön Isten örömébe. Szavaival, de egész emberségével, a test nyelvén is tanítva mutatja meg az Atya arcát, nyilatkoztatja ki Istent.
Már maga a megtestesülés is kinyilatkoztatás, Isten meglepetése az emberiség számára. Arról az Istenről beszél, aki mindenhatóságában megteheti, hogy gyengeséget öltsön magára, kinek lelki nagysága elegendő ahhoz, hogy szenvedést vállaljon, dicsősége, hogy az általa teremtett világban az utolsó helyet foglalja el.
Istent nyilvánítja ki, aki úgy nagyobb mindannál, ami csak elgondolható, hogy belesimul az egészen kicsibe, a töredékes emberi létezés formájába.
Az a valaki, akinél nagyobb nem gondolható el, egészen hozzánk kicsinyíti önmagát. A megtestesülés arról az Istenről beszél, aki úgy tud szeretni, hogy valóban az ő sorsává lesz az, ami velünk történik: örömünk az ő öröme, fájdalmunk az ő fájdalma, halálunk az ő testben elszenvedett halála.
A megtestesülés Istent nyilatkoztatja ki, aki mérhetetlen szeretetében isteni életét adja nekünk, és engedi, hogy mi is megajándékozhassuk szeretetünkkel.
A megtestesült Ige. Társul maga mellé vesz, s velünk zarándokló barátként elvezet az Atyához, akivel megtanít együtt szeretni. Megtanít arra, hogy az Atyával együtt örüljünk az atyai ház ünnepi asztala körül ülőknek, az idegenségből hazatérteknek, az Atya fiainak és leányainak, Barátunk barátainak (Lk 15,25–32).
Az Igében, az ember előtt felderenghet ismét Isten jóságos arca, az embertárs és önmaga igazi arca: Isten Atya, a másik ember testvér, s mint én magam is, gyermek és a Fiú barátja.
Ez küldetésének összefoglalása. Az Ige azért lett testté és ütötte fel sátorát közöttünk, hogy az Istentől elidegenedettekből Isten gyermekei és barátai, az egymás számára idegenekből testvérek legyenek.