„A Kismaroson töltött negyven év életem legboldogabb négy évtizede volt. Elmondhatatlanul hálás vagyok érte a Jóistennek… Öregektől, fiataloktól egyaránt annyi örömet és szeretetet kaptam, amit megköszönni sem lehet. Ahogy telnek a napok a Migazziban, egyre inkább érzem, adós vagyok… Mióta elköltöztem a plébániáról, szinte minden gondolatom ott van a templomban, érdekel minden, ami történik…
Hogy miért nem személyesen búcsúztam el? Képtelen lettem volna rá… Annyira szerettem Kismarost, és annyira fájt a búcsú, hogy nem tudtam volna elviselni. Mérhetetlen szomorúság és keserűség töltött el. Ott kellett hagynom, ami az életem volt…
Halálfélelem nincs bennem, nem is volt soha. Betegségeim során is mindig arra gondoltam, egyszer vége szakad az életnek… Ember vagyok, mindenféle emberi gyöngeséggel, tele hibával, szeretetlenséggel, bűnnel. Ezekről az Úristen előtt elszámoltam. Pontosan tudom a helyemet, valahol ott, a templom végén, a vámos mellett, aki a fejét sem merte felemelni, csak annyit mondott, irgalmazz nekem, Isten, szegény bűnösnek.
Nem félek az Úristentől. Az ítélettől, persze, félnem kellene, hiszen van mit vezekelnem, de bízom a Jóistenben. Bízom abban, hogy ha a jobb oldali latornak irgalmazni tudott, valami jót csak tettem, amiért engem is elfogad…”
*
Sem a napot, sem az órát… Tudtuk mindannyian, féltünk is tőle, hogy eljön ez a nap. Mégis, amikor most elérkezett, csak nézünk magunk elé. És az Égre. Nézünk, csendben könnyezünk, emlékeket idézünk, de gondolataink végül mindig ugyanoda térnek vissza; Istenünk, mennyire hálásak is vagyunk Neked Sándor atyánkért, akit ma magadhoz szólítottál…
Néhány évvel ezelőtt a nagypénteki liturgia végén atya nagyon rövid beszédet mondott. Csak néhány mondatot. „Testvérek, nézzünk fel a keresztre. Jézus Krisztus a kínhalált vállalva azért jött a világba, hogy elvegye a bűneinket, hogy megváltson minket. Nézzünk a keresztre. Megérdemeltük?…” Döbbent csend volt percekig. Bármely más napon, ha a szentmise, a liturgia véget ér, már jövünk is ki a templomból. De aznap senki sem mozdult.
Így vagyunk ezzel ma is. Csak állunk szótlanul. Közben pedig tudjuk és érezzük: ha most Sándor atyát kérdeznénk, ránk nézne, szelíden mosolyogna, és azt mondaná: ne szomorkodjatok! Tessék tisztességesen és szeretetben élni.
Réti József